Gyermekek részére

A gyűjtőnévvel „pöszeség”-ként leírt beszédhibák egyik leggyakoribb formája a köznyelvben raccsolásként ismert jelenség. (Hivatalos terminológia szerint „rhotacizmus”, a görög ábécé „rhó” betűje alapján kialakított nevezéktanban). Ilyenkor az „r” hang képzésében jelentkeznek akadályok, vagy más furcsaságok. Érdemes tudni, hogy az „r” beszédhang helyes kiejtése és használata tolódik ki a legtovább, spontán fejlődést tekintve akár 7-8 éves életkorig. A gyerekek (és szüleik is!)  azonban jobban érzik magukat, ha nagycsoportos óvodásként már tisztán beszélnek, még akkor is, ha korábban nem ejtettek minden hangot tisztán, együtt kellett élniük a pöszeséggel (bármely hang, egy vagy több beszédhang hibás, torzított ejtésével, kihagyásával vagy valamilyen más hanggal történő helyettesítésével). Körülbelül nagycsoportos életkorra tehető a beszédészlelésnek az az érettségi foka, amikor az egyes beszédhangokról (fonémákról) a gyermekek már egyesével tudnak gondolkodni, ügyesen szótagolnak, vagy akár már betűzni is képessé válnak. Ilyenkor már általában „tudnak” beszédhibájukról, tudomást vesznek róla, tudják, melyik is az hang, amelyiket nem tudják, csak pöszén ejteni. Ekkorra válnak a legtöbben motiválttá arra, hogy ezektől a hibáktól megszabaduljanak. Mind a szülők, mind a gyerekek, az óvónők és tanítók is abban érdekeltek, és azt tartják ideálisnak, ha a gyermek, mire iskolába kerül, már nem pösze, vagyis tisztán beszél, tisztán ejt minden beszédhangot.

A beszéd javítása egy izgalmas folyamat, kell hozzá „fegyelem és figyelem” is (nagy beszédmesterünk, Montágh Imre is használta e kettő fogalmat egymás mellett, mikor a hangképzés, magyar beszéd tisztaságáról gondolkodott és írt). Nagyon apró mozdulatok és mozzanatok tudatos irányításáról, szervezéséről van itt szó, természetesen az egyes mozzanatok sorrendjét is figyelembe véve. Ezért érdemes szakember segítségét, támogatását kérni a korrigáló lépések megtételéhez. Gyakran a gyermekek nem veszik észre, hogy mikor milyen hangra is volna szükségük egyes szavak ejtésekor (és ez a pöszeséggel gyakran együtt jár) – ezért történik a pöszeség javításának folyamata úgy, hogy számos gyakorlattal a beszédfigyelem, beszédészlelés, beszédhang-hallás támogatását is magától értetődően közbeiktatjuk.

Az anyanyelv rendkívüli gazdagsága, előnye abban is rejlik, hogy játékos, már önmagában felfogható játékként. Apró ötletekkel „kibélelve” a beszédjavítás folyamata tulajdonképpen egy kedves játékfolyamként is átélhető.

Hozza el időben gyermekét, mert egyes problémák megoldása időigényes folyamat.

Felnőttek számára – Sosem késő elkezdeni:

Ha  valaki felnőttként érzi már kényelmetlennek pöszeségét, raccsolását, azon is lehet segíteni. Az egyetlen hátránya az előrehaladottabb életkornak csupán annyi, hogy a hibás ejtés hosszabb ideje rögzült. Egy felnőtt  viszont tudatos. Motivált. Éretten gondolkozik terveiről, céljairól. Ha úgy dönt, hogy felnőtt fejjel szeretne megszabadulni például raccsolásától, akkor ő is, és a szakember is, akit bizalmába fogad pontosan tudja, hogy mi a cél, mit szeretne elérni. Ez már nagy lendületet ad a kettejük előtt álló közös munkálkodásnak. A felnőttként kezdett (vagy hosszú szünet után újrakezdett) logopédiai terápia újabb előnye, hogy addig a kliens már nagyon sokat beszélt (a javítandó hangtól eltekintve) technikailag pontosan és jól, tartalmilag gazdagon, árnyaltan. További pozitívumok: egy felnőtt sokkal könnyebben megérti, megérzi azokat a finom, precíziós mozdulatokat, mozzanatokat, melyeket a tiszta ejtés érdekében kap instrukcióként a logopédustól/beszédtanártól. Egy felnőttnek (például a sok beszédtől), izmosabb, jobban mozgó lehet a nyelve, mint egy gyermeknek.

A hangtisztogatás folyamatában tulajdonképpen az a legfontosabb, hogy a torzítástól, pösze ejtéstől az illető (kliens) könnyű szívvel meg tudjon válni, könnyedén el tudja azt felejteni, és az újat be-és elfogadni. Felnőtt korban a beszédjavítás tulajdonképpen egy „mini életmódváltás”. Ha ezen valaki keresztüljut, a technikai fortélyok elsajátítása lesz számára gyerekjáték.

Aki raccsol, az „r” beszédhangot nem ejti, kihagyja, vagy helyettesíti valamilyen torz módon képzett hanggal, vagy helyettesíti egy másik „becsapóssal”, például v-vel, l-lel, h-val, két ajakkal úgy, hogy azok az „r” helyettesítése közben nem zárnak (mint az angol „w”), vagy kimunkált egy kompenzáló (szintén „becsapós”) hangot, például egy alig-perdülő ‘r’-t ( a szakmában „egyperdületű ‘r’-ként ismert), ami hosszan ugyan nem pörög, de még a magyar beszédhangnak megfelelően 2-t, 3-at sem, de egyet igen, ez valóban trükkös, hasznos és elismerésre méltó, de innen is lehet továbblépni (a jó ropogós, répa-retek-mogyorós r-re). A másik kompenzáló eljárás, amely a hallgatót is be tudja csapni, az úgynevezett uvuláris ‘r’ képzése – ez a köznyelvben francia, vagy franciás ‘r’-ként jobban ismert: ilyenkor a nyelv tövénél keletkezik egy pergő, tremolós mozgás. Aki raccsol, talán ezek alapján a jegyek alapján magára ismerhet.

Az ‘r’ hang helyes képzésénél a nyelv nem is annyira kampó, mint inkább kanál-szerűen felemelkedik, felkunkorodik, megelőzi ezt a peremmel félkörívben lazán a felső fogmederhez záró tartást, és az érkező levegőárammal találkozva hozza létre majd ezt a kellemes, surrogó, pergő hangot. Érdekessége, hogy a nyelvnek szinte egyszerre kell tónusosnak (erősnek-feszesnek) is, de a könnyed pergés érdekében a legszélénél (körbe az elülső pereménél) lazának is lennie.

De az életünk is ilyen, egyidejűleg kell sokszor megjelenítenünk keménységünket és lágyságunkat, tartásunkat és lazaságunkat, erőnket és gyengeségünket egyaránt.

A raccsolás egy emberi jellemző, szerethető is, hozzá is tartozhat ahhoz, aki ezzel él. Azoknak kínáljuk a segítséget, akik úgy gondolják, hogy meg tudnának vagy meg szeretnének tőle válni, és el tudnának fogadni egy új, szintén nagyon emberi, kedves és szerethető hangot, ami a személyiségük része lehet a logopédiai terápia végeztével.