Jelentem, tegnap visszakerült a helyére a leesett tappancs. Valóban nem hagytam el, nem nyeltem le, viszont tudom tanácsolni mindenkinek, hogy hasonló helyzetben ne várjon három hetet a visszaragasztással. Ennyi idő alatt ugyanis kiválóan széttörte a számat a kis porcelándarab, ami ugyebár a sínen fityegett, ezen állapotában pedig kiválóan alkalmas volt arra, hogy sok kellemetlenséget okozzon.
Viszont a helyzetnek köszönhetően most már tudom, mi vár rám majd, amikor egyszer, valamikor egy messzi-messzi távoli galaxisban leveszik a fogszabályozómat. Amikor annak idején, ragasztás közben erről érdeklődtem, viccesen csak annyi választ kaptam: ne akarjam tudni. Mármint hogy hogyan szedik le. Mondjuk azt most sem tudom, hogy ha nem én töröm le véletlenül, akkor milyen módszerrel kerül le a tappancs, az az érzés viszont megvan, hogy a ragasztó, ami most oda köti, hogyan kerül le a fogról. Nos, azt lecsiszolják.
Elöljáróban azért azt elmondanám, hogy a dolog még csak nem is kellemetlen, lényegében semmilyen rossz érzéssel nem jár. Fizikailag. Node lelkileg! Vegyünk egy, a fogorvostól alaphelyzetben is rendkívül berezelt pácienst – mondjuk engem – aki egyszer csak azt látja, hogy egy bazi nagy, fúróra emlékeztető szerszám kerül elő. Hangos is, csúnya is, és ezzel nekiesnek a fogának. Hát nem volt őszinte a mosolyom, miközben ezzel legyalulták a feleslegessé vált ragasztóanyagot, hogy aztán újra felrögzítsék a kóbor tappancsot. Belegondoltam, hogy mindezt majd egyesével, a teljes fogsoromon megcsinálják, és hirtelen nagy örömmel töltött el, hogy ez még nagyon sokára lesz.
Kocsis doktor első kérdése egyébként az volt, amikor beleültem a székbe: „Na, alakulnak a fogak?” – Fogalmam sincs, mondja meg Ön. Én látom minden nap, nem tűnik fel a változás – válaszoltam. Aztán este még gondolkoztam a dolgon és utólag rájöttem, hogy frászt nem látom a változást. Igenis, két hónap alatt láthatóan rendeződtek a fogaim. Na persze nincs mértani pontosságú fogsorom (még ), nem véletlenül lesz ez legalább másfél éves projekt. De kis öröm is, öröm.
Mondjuk az első és legbiztosabb jel annyira nem öröm. Ez pedig az, hogy két fogam között felfedeztem egy apró lyukat. Tuti, hogy ez eddig nem látszott és az is tuti, hogy nem néhány nap alatt keletkezett. Az van, hogy ahogyan szépen csúsznak le egymásról, láthatóvá válik, hogy miért is van szükségem fogszabályozóra. Az egymáson torlódó fogakat bizony szinte lehetetlen tisztán tartani – és íme, látható is, mi lett a helyzet eredménye. Be is voltam rezelve: a múltkor fogkő levétel, most fúrás – sosem tudok úgy menni fogszabályozásra, hogy ne lenne valami trauma a dologban. Aztán amikor megtudtam, hogy most nem lesz fúrás, mert meg kell várni, hogy teljesen a helyükre kerüljenek a fogak, csak annyit tudtam mondani: hála a jó égnek. Igen, tudom, gyerek vagyok. Ez van. Vállalom.
De van más jele is, hogy alakul a helyzet: egyre több helyen be tudom dugdosni a fogköztisztító fogkefét a fogszabályozó alá. Ez ugyebár a szájhigiéné egyik alapja, mármint hogy fogszabályozósan nem elég csak fogat mosni, a drótok alá egy speciális kis kefével be is kell nyúlni. Nos, ezt az alsó fogsorom esetében meglehetősen kevés helyen tudtam kivitelezni az elején, mostanra viszont a lehetőségek száma nőtt. Mi következik ebből? Hát az, hogy rendeződnek a fogaim. És ha ennek az az ára, hogy havonta egyszer, amikor újradrótozzák a a fogszabályozót, két napig úgy érzem, hogy mindjárt kiesik a fogsorom a helyéről, annyira feszül – nos, szerintem ez vállalható.
