Immár nyolc hónapja van fogszabályozóm. Ennyit kellett várni, hogy az első “ciki” helyzettel szembesüljek.
Ennyi idő alatt az már teljesen természetessé vált számomra, hogy bármit eszek, nem indulok el anélkül, hogy előtte ne ellenőrizném: vajon minden rendben van-e. Nem lóg-e egy kis darab kolbász vagy valami zöldség a tappancsok közül – egyik sem túl esztétikus látvány. Gyors öblítés, szükség esetén fogmosás vagy fogköztisztítós takarítás – valamelyik mindenképpen szükséges, bármit is ettem.
A céges mosdóban például már teljesen megszokott látvány vagyok, amint sikálom a fogaimat, kedvesem is tudja, hogy ha ettünk, én magára hagyom pár percre az étteremben, hogy “rendbe tegyem magam”. Nem volt ez másképp azon a reggelen sem, amikor egy pékségben teáztunk és szendvicseztünk. Ahogy befejeztük, már indultam is a mosdóba. Apró kis helyiség volt, lényegében egyszemélyes. Javában öblögettem, amikor egy másik vendég benyitott. Ahogy az kell, éppen vízzel tele volt a szám, úgy néztem ki, mint egy remekbe szabott hörcsög. Hirtelen átfutott az agyamon: vajon most mi a jobb: ha köpök egy elegánsat, vagy ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna és lenyelem a vizet. Némi hezitálás után az előbbi mellett döntöttem. Azt a fejet, amit a nő vágott, nem lehet leírni: mintha valami rendkívül megbotránkoztató dolgot látott volna, kifordult a mosdóból. Mint megtudtam, el is mesélte partnerének, mit látott.
Hát egy fogszabályozós embert. Ennyit látott. Nem nagyon értettem a dolgot, hiszen nyilván ő is szokott fogat mosni. Oké, otthon, de mégsem nyitott ajtónál vécéztem vagy ilyesmi. Kicsit rosszul esett a dolog és gondolkoztam azon is, hogy magyarázkodni kezdek, miután kijöttem. De aztán ráhagytam. És csak bízni tudok benne, hogy azért nem olyan ördögtől való dolog, ha valakinek fontos, hogy étkezés után megtisztítsa a fogait. Főleg, ha ez kifejezetten ajánlott számára.
