Babonás vagyok. Vagy pesszimista. Végülis mindegy, minek nevezzük, de tény, hogy az elmúlt időszak legjobb hírét már egy hónapja tudom, de nem beszéltem róla. Általában mindennek így vagyok. Mert mi van, ha valami közbejön? Ha valami mégsem úgy alakul? Akkor az nagyon rosszul esne, ha előzőleg már beleéltem magam. De mostmár túl vagyunk rajta, így elárulhatom: véget ért fogszabályozós korszakom.

Az egy hónappal ezelőtti ellenőrzésen Kocsis doktor gyanúsan sokáig nézegette a fogsoromat, közben pedig hümmögött. Nem tudtam eldönteni, gáz van, vagy mit akar ez jelenteni. Aztán csak kibökte: mi lenne, ha levenné a fogszabályozót? Hát, nem tiltakoztam. Sőt: igazából semmit nem csináltam, csak lelkesen bólogattam. Meg kicsit el is érzékenyültem. Ugyanis mindenre számítottam, csak erre nem. Rettenetesen meglepődtem, mert nagyjából úgy számoltam, két évig viselem majd a készülékemet. Ezt rendkívül tudományos módszerrel számítottam ki: a váróban kivetített eseteknél az előtte-utána kép általában két éves különbséggel készült. Szóval úgy saccoltam, hogy jövő augusztusra talán végzünk. Ehhez képest kiderült, hogy már a karácsonyt is ragyogó mosollyal ünnepelhetem.

Szóval egy hónapja Kocsis doktor már nem is csinált semmit a fogszabályozómmal. Következő hónapra kaptam egy röntgen időpontot, és megígérte, hogy ha az is azt mutatja, amit lát, akkor véget ér a kezelés. Nos, egy héttel ezelőtt el is készültek a felvételek. Majd bementem a rendelőbe, ahol Kocsis doktor rendkívül meggyőzően és kellő komolysággal közölte: „még egy év”. De bíztam benne, hogy ekkorát nem tévedhetett előző alkalommal, úgyhogy megkockáztattam egy „hehe” választ. Bejött: tényleg csak viccelt. Olyannyira, hogy azt kérte, a lehető legkorábbi időpontot kérjem magamnak. Így, egy héttel később, ma reggel már úgy érkeztem a rendelőbe, hogy kifelé már drótok és porcelánok nélkül jövök majd.

Szerintem elég sokszor leírtam már: meglehetősen félős páciensként vonultam be a fogszabályozó centrum történetébe. Mivel csak halvány elképzelésem volt, mi vár rám a következő egy órában – mert azt tudtam, hogy nagyjából ennyi idő lesz – természetesen halálra izgultam magam. Biztos fáj, ahogy lefeszegetik a tappancsokat, biztos öklendezni fogok, amikor újra mintát vesznek a fogsoromról … megy ez nekem mindig, amikor magamat kell spanolnom. Aztán persze semmi rémes nem történt. A leghosszabb rész az volt, amikor két rögzítő drótot aplikáltak a belső fogsorom elejére, de ez is csak azért volt kellemetlen, mert sokáig kellett nyitva tartanom a számat. A tappancsokat ezután úgy kapkodták le egy-egy mozdulattal, hogy kevesebb mint 2 perc alatt az összes lent volt. Szóval jelzem: nem csoda, ha időnként egy falat kajától is lepattannak. (Hogy én mennyit gyötörtem magam, amikor egy-egy tappancs leesett, hogy milyen vandál lehetek, hogy az atombiztosan odaragasztott porcelánt is leharapom…) A ragasztó eltávolítása nem volt a kedvenc műveletem, de csak azért, mert nagyon hangos volt a fúró, a kellemetlen szag pedig, amivel járt ez a művelet, nem volt túl bizalomgerjesztő. Utána már csak egy alapos polírozás volt hátra, hogy csillogjon-villogjon a rendbe rakott fogsor, meg egy alsó-felső harapás a gyümölcsízű gyurmába, hogy a minta alapján elkészítsék a kivehető fogszabályozót.

Hát ennyi volt. Egy órával azután, hogy beültem a székbe, már egy kis zacskóban, a táskámban vihettem haza a készülék darabjait, mely 15 hónapon keresztül volt része az életemnek. Nagyon-nagyon boldog vagyok, és büszke magamra, hogy felnőtt fejjel mindezt végigcsináltam. A belülre ragasztott drót kapcsán viszont már most érzem: kalandjaim azért még nem értek véget. Hiszen ha láthatatlanul is, de tovább folytatódik a fogszabályozás – kaptam egy új cuccot a számba, amivel még meg kell barátkozni.

Ossza meg ismerőseivel ezt a bejegyzést, ha tetszett Önnek.