Fél év telt el azóta, hogy megszabadultam a fogszabályozómtól. Persze nem teljesen, mert a két kis drótív a fogaim belső oldalán időről időre emlékeztet a dologra – különösen, amikor apró magvas gyümölcsből vagy péksüteményből beleszorulnak idegesítő darabkák és fogkefe nélkül nem is lehet tőlük megszabadulni – de maradjunk annyiban, hogy ezt már nem tekintem fogszabályozónak. Sőt: a kis műanyag sínt sem, amit éjszakánként még mindig felteszek a felső fogsoromra. Szegényen egyre több a harapásnyom, de ebből is látom, milyen hasznos, mert legalább nem a két fogsoromat szorongatom egymáshoz alvás közben.

Szóval vége fél éve, és azóta is csak a dicséreteket kapom, hogy milyen szép lett a fogsorom. Ilyenkor két dolog jut az eszembe. Az egyik, hogy soha nem gondoltam, hogy gond van a mosolyommal, de ezek szerint mégiscsak látványos a változás, még ha nem is ezért csináltam az egészet. A másik pedig, hogy vajon hova teszik az emberek a szemüket, vagy hogy lehetnek ennyire felületes megfigyelők. Ugyanis még most is van, aki az újdonság varázsával csodálkozik rá: “jé, leszedték?” Erre csak azt tudom mondani, igen, több hónapja…

Egyébként az a nagy helyzet, hogy nem csak a figyelmetlen ismerőseim miatt kíséri még mindig az életemet ez a hátam mögött hagyott időszak. Azt figyeltem meg, hogy a fogszabályozó viselése még mindig valami olyan kuriózumnak, vagy legalábbis fokozott figyelemmel járó állapotnak számít, ami nyomot hagy az emberekben. Egy kicsit örökre fogszabályozós marad az ember, hiszen újra és újra előkerül témaként a barátok, család vagy ismerősök körében. Vagy azért, mert egy hasonló cipőben járó ismerős miatt érdeklődnek tapasztalatokról, vagy azért mert szívesen emlékeznek vissza, amikor ezzel a “megkülönböztető eszközzel” láttak. Csak egy példa: kedvenc kollégáim nemrégiben negyed órás standup comedy-t adtak elő munkaidőben arról, mi lenne, ha egy buliban leitatnának. Ezt ők ugyebár csak elképzelni tudják, mert nem iszok alkoholt. Node a lényeg: ők úgy képzelték, hogy csapzott hajjal táncolok az asztal tetején és közben visítozok, hogy hova lett a fogszabályozóm, biztosan ellopták. Ők meg nyugtatgatnak, hogy már régen leszedték. Szóval ez a történet is azt bizonyítja, hogy a fogszabályozóm és én azok szemében, akik ismertek abban az időszakban, már örökre összenőttünk.

És hogy bánom-e ezt a dolgot vagy zavar-e? Egyáltalán nem. Büszke vagyok magamra, hogy felnőtt fejjel végigcsináltam, tettem a szám egészségéért. Azóta sokkal könnyebb tisztítanom a fogaimat, kevésbé vagyok hajlamos a fogkövesedésre. Már csak az ínyműtétre kell rászánnom magam, amiért tulajdonképpen ezt az egészet elkezdtem. De ahhoz még kell egy kis bátorságot gyűjtenem.

Ossza meg ismerőseivel ezt a bejegyzést, ha tetszett Önnek.