– Lesz egy meglepetésem. És nem fog szeretni érte – fogadott Kocsis doktor, amikor legutóbb nála jártam. Más esetben szeretem a meglepetéseket, de azt kell mondjam, most nem volt őszinte a mosolyom. Mi több, állítólag olyan riadtan néztem, hogy kolléganője egyből levonta a tanulságot: kár volt előre bejelentenie. Persze a hír jó érzékkel már akkor érkezett, amikor a székben ültem, így nem volt mit tenni, izzadó tenyérrel figyeltem, mi fog történni.

Kocsis doktor a szokásos drótcsere közben igyekezett nyugtatgatni: egyelőre minden úgy történik, ahogy eddig. De amikor olyan mozdulatokat láttam, mintha egy csavarhúzóval dolgozna, már tudtam, hogy készül valamire. Azt a bizonyos hatos drótot – megjegyeztem, mert négyesről váltottunk erre és sejtettem, hogy már önmagában ennek sem fogok túlzottan örülni – annyit csavargatta, hogy az már beillett egy komplett kézműves szakkörnek. Aztán mondta, hogy kér 12 órás gumikat, valamit még ügyködött és jelentette: kész.

Szerettem volna megkönnyebbülten jelenteni, hogy ebben nem volt semmi szörnyű, de nem nagyon ment a beszéd. Az alsó és felső fogsoromat ugyanis egy apró gumival összekötötte mindkét oldalon. – Ennek naponta 12 órán keresztül fent kell lennie – mondta még, mire gyors fejszámolást végezve rá kellett jönnöm: ez bizony nem csak éjszaka lesz a számban.

Az jutott eszembe, hogy klassz módszer ez a nők elhallgattatására, de kisfiam, akinek fizikai fájdalmat okoz, ha egy percnél tovább csöndben kell maradnia, egyből talált megoldást, mikor hazaérve elmeséltem neki, milyen ajándékot kaptam a rendelőben. – Anyácska, csukott fogakkal is lehet beszélni – jelentette és rögtön be is mutatta a módszert. Kedvesem mindehhez annyit fűzött hozzá, hogy megkérdezte: vajon jeleztem-e a doktor úrnak, hogy aktív párkapcsolatban élek.

Mindenesetre az első este kíváncsisággal, vegyes izgalommal vágtam bele, hogy működik a dolog. Tudni kell rólam, hogy a kézügyességem nagyjából egy óvodáséval vetekszik. Nos, ezzel a képességgel kaptam azt a feladatot, hogy egy szabad szemmel alig látható gumigyűrűt felhelyezzek az egyik fogszabályozó tappancs kiálló pöckére, majd a gumit kihúzva azt ráakasszam a felette lévő fog tappancsára. Ha jól emlékszem, három gumikarika repült el és tűnt el ki tudja, hova, mire egyet sikerült 10 perc alatt felapplikálnom az EGYIK oldalra. És ez még csak félmunka volt ugyebár. Mire kész lettem, már nem is érdekelt, mennyire nem komfortos érzés, hogy összehúzza a két fogsoromat. Azt a két fogsort, ami ismét kikívánkozott a számból, annyira feszítette az a bizonyos hatos drót alul-felül. Egyszerűen csak örültem, hogy megoldottam a feladatot. No meg hogy minden gond nélkül el tudtam aludni ilyen körülmények között is. De amikor reggel felébredtem, első dolgom azért az volt, hogy még az ágyban  kiszedjem a számból a cuccot – nem gondoltam, hogy korán reggel a legjobb, amit érezhetek, az az, hogy vízszintesen és függőlegesen is feszül a fogsorom.

A szájzár-projekttel egyébként nagyon gyorsan megbarátkoztam. Már másnap pár perc alatt sikerült megoldanom a gumikarikák felhelyezését, új funkciót adva a szemöldökcsipeszemnek. Egy hét alatt pedig eljutottam odáig, hogy már reggel sem tépem ki pánikszerűen a számból – megbékéltem ezzel az új helyzettel. Egy dolgot nem tudtam azonban még a mai napig megoldani: azt a bizonyos 12 órát. Be kell valljam, jelenlegi életvitelem mellett egyelőre nem találtam megoldást, hogy az éjszakákon kívül mikor tehetnék még szájzárat magamra. Nem nagyon érzem motiváltnak magam, hogy összekötött fogakkal beszéljek sem a munkahelyemen, sem az ismerős anyukákkal délutánonként a fiam edzésén üldögélve. Anyai tekintélyemet sem biztos, hogy építi, ha vámpírhoz hasonló szájszerkezettel vitatkozok a fiammal, miért nem csinálta meg a házi feladatát – ugyanis tényleg úgy néz ki a két sárga gumi kifeszülve, mint amit egy jobb horrorfilmben lát az ember.

Szóval maradtak az éjszakák, azokat viszont csinálom becsülettel.

Ossza meg ismerőseivel ezt a bejegyzést, ha tetszett Önnek.